Absolution

A legutóbbi bejegyzésem után eltökéltem, hogy visszatértek eredeti témámhoz, ám valami megint közbe jött. Nővérem hiányolta abból az ellen pólust, a pozitív kicsengést a végéről. Szegényt ki kellett ábrándítanom, hogy nem tervezem tovább írni, nincs katartikus fellélegzés. Amit akartam, - "Elegem van önsajnálattól megkeseredett emberek negatív jövőképéből." - azt leírtam. Pozitív gondolat azonban mégis van. A "hogy képzelem én el a múlt talaján álló, mégis emelt fővel jövőbe tekintő nemzetet?" kérdésre a válasz ennyi:

Ebben minden benne van. Múlt és jövő, nemzeti kultúra és globalizáció, határon innen és túl, különbözőkként is békés egymás mellett élés, kis és nagy emberek, összefogás, jóakarat és cselekvés. Minden.

Talán valaki nem érti, kifejtem másként.

E héten csütörökön, döntéselmélet szemináriumon a kultúra témakört járuk körül. Feltették a kérdést, milyen 10 tárgyat tennénk bele egy dobozba, hogy ha azt 1000év múlva kinyitják, megérthesség majd, mit is jelentett az: "magyar". (Persze sok helyen játszatják ezt a kérdést és a feltételezések is elrugaszkodottak: 1, nem lesz semmi más erre utaló nyom; 2, bármi megőrzi a minőségét addig.) A mi csoportunk ilyeneket tett bele:
1, Tokaji aszú
2, Egy ételhordóban: gulyás, töltött káposzta, túrós csusza. (Kicsit csaltunk az ételhordóval, tudom.)
3, Karikás ostor
4, Herendi porcelán
5, Egy hanghordozón: Himnusz, Szózat, Sebestyén Márta dalok, népzene, Bartók-Kodály, stb.
6, Egy fénykép album: Parlament, Duna-kanyar, Balaton, Hortobágyi kilenc lyukú híd, stb.
7, A Csapd le csacsi film (kötelező!!!)
8, Nemzeti Zászló
9, Puskás Öcsi Bácsi 6:3-as emlékplakettje
10, Pálinkát (Az alkolol keretes szerkezetben, magyar módra.)

A Rotary International egy 1905-ben alapított nemzetközi civil szervezet, melynek célja, hogy a helyi közösségek önszerveződve segítsék térségükben a jó ügyekért való harcot. Ma már szinte minden nagyobb városban tevékenykednek a klubbok, melynek tagjai különböző munkaterületen, s abban kiválóan dolgozó emberek. A nézőpontok sokszínűsége és a tagok helyi elismertsége adja ezen egyesületek erejét, igyekeznek segíteni a város vezetést, jótékonysági akciókat és gyűjtéseket szerveznek. Igazán sok lakossal bíró városban több klub is működhet, Budapesten is három van. Persze biztos van pár klub, ahol csak a heti kártya partyt nevezték át, de a szervezet komoly feltételeket szab a működésre nézve, így azok többsége valóban fontos feladatot lát el. E szervezet összességében - szerintem - nagyobb mérvű és jelentősségű "jót tesz", mint például sok más, "hangosabb" szervezet. (Amnesty Int.) Olyan nevek szerepelnek soraikban, mint J. William Fulbright, a híres Fulbright önsztöndíjat elindító szenátor, amerikai elnökök majd mindegyike az elmúlt 100 évben, egy tucat király és még több herceg, vagy hazánkból például Szentgyörgyi Albert. Ezek az emberek, s persze több tízezer kevésbé híres tag igyekszik tenni valamit hétről hétre a világért.

Szülővárosomban, Szolnokon már 1934-ben megalakult a klub, ám 1941-ben feloszlott. 1999-ban - Édesapám részvételével - újjáalakult a városi szervezet, azóta tevékenykednek egyre nagyobb sikerrel. E hétvégén került megrendezésre az éves Rotary Bál, melynek - mint minden rendezvényüknek - a bevételét ezúttal is jótékony célra ajánlották fel. A belépő, a tombola, a bár, a ruhatár, de még a meghívott kaszinóban eljátszott pénzek (kivenni nem lehet, csak ajándékot kapni, ha valaki nyer) mind egy helyre gyűltek. Most a Belvárosi Nagytemplom felújítására, a Fogyatékkal élőket segítő szervezet működésére és a 60 éves Tiszatánc együttes (Szolnok legrégebbi megszakítás nélkül működő civil egyesülete) évfordulójára megy a több mint egymilliós adománycsomag. Utóbbiak táncoltak is a bálon.

A szolnoki klub egy kiváló tagja és kedves felesége vajdasági magyar, Zentáról származnak. Talán ismerős ez a név sokaknak, onnan való a mai magyar popzenei élet szinte egyetlen igaz gyöngyszeme is. Ennek köszönhető, hogy a bál sztárvendége nem más volt, mint Rúzsa Magdi.

A kultúra támogatásáról egy globalizálódó világban már beszéltem a Rotary Clubnál, a múltról és jövőről az újjáalakult szolnoki szervezet kapcsán, mert a jó ügyeket tovább kell vinni. A határon túli Magdit itthon ünneplő emberekről. A képen fent egyébként - aki még nem találta volna ki - az ő aláírása szerepel az én nevem felett. Kedvesem szerezte, én meg fotóztam.

A kis és nagy emberek együtt, bár nála emberibb hírességet nem ismerek. (Előttünk egy volt operaénekesnő kért tőle aláírást, s Magdi mikor ez megtudta, olyan tisztelettel nézett egy számára ismeretlen nőre, aki soha nem volt olyan híres, mint ő, hogy épphogy nem csókolt kezet neki.)

Jött a jól ismert magyarul és szerbül énekelt nóta, és bár a tévében látva is megfogott, itt értettem meg e dal jelentősségét. Baján már láttam egyszer fellépni őt, akkor az ottani szerb kisebbség kedvéért tette be, most a magyaroknak, s otthon Zentán mindkettőnek. Ő is így fogalmazott: "otthon mindenki ismeri, szereti ezt a dalt és szeretik együtt énekelni." Együtt, közösen! Egyszerre részeként egy országnak, melyet Szerbiának hívnak, egyszerre magyarnak lenni, s egyszerre otthon, békében. Azt hiszem sokszor itthon nem vagyunk erre képesek, mint ott kint ezek a csodálatos emberek. Tisztelet nekik!

Ha ma megkérdeznék, mit tennék abba a bizonyos dobozba, akkor pontosan tudnám a választ: Rúzsa Magdit, 10x. Nem egy felvételt, őt magát. Nem csupán a zenééért, hanem mindazért, amit magában hordoz: kultúra, tisztelet, érzelem, sorolhatnám. Megint csak visszautalnék az előző bejegyzésemre, ahol az mondtam, tárgyak nem fednek le egy civilizációt. Sokkal fontosabb, hogy valaki át tudja adni mindazt, ami azt jelenti: magyar. Azt gondolom, hogy Magdiban megvan ez a képesség.

Mikor ráadásként elénekelt Enya híres May it be dalából egy részletet, arra gondoltam, ha gazdag leszek, megveszem ezt a lányt és minden délután meghallgatom a dalait. Aztán eszembe jutott, mit tanultam Koreában, és nem ezt, épp az ellenkezőét.

Azt hiszem minden magyar embernek át kellene élnie azt az élményt, mikor élőben hallgatja Rúzsa Magdit, amint Máté Péter Most élsz dalát. A szerző eddig nem tartozott a kedvenceim közé, de azt hiszem az az érzés és morális tan, amit Magdin keresztül nyújtani tud megmutatja - legalábbis nekünk - milyen magyarnak lenni.

Ha gazdag leszek, kiveszem a Budapest Sportarénát és ingyen engedek be mindenkit, hogy egyszer ezt átélhesse...
2028. október 23. BS. Ne tervezzetek más programot!

Sorry, I'm late, I was shocked

Kerek három hete, hogy hazaértem Koreából és bizony egy sort sem írtam, pedig van egy listám a témákról, amit még szeretnék megosztani az ide látogatókkal.

Culture shock

Amire sokan készítettek lelkiekben, mennyire sokkoló lesz kiérkezni egy idegen kultúrába, nem következett be. Az idegen országba érkezők gyakran a kulturális különbségek miatt idegenül érzik magukat az új környezetben. Bár páran attól "esnek kétségbe", hogy más arcokat látnak, az a vártnál hamarabb megszokható. Sokszor inkább olyan jelentéktelennek tűnő dolgok vezetnek ehhez, mint a földön ülés/alvás, az eltérő ételek, a nagyobb távolságok vagy a lassabb életritmus. Ezek miatt az érkezők egyfajta viszolygást éreznek mindennapi létük során, s van, aki le sem tudja ezt küzdeni. Nekem nem volt ilyen problémám.

Enthralling civilization

Ha van negatív, akkor pozitív sokk is. Annak, aki valaha járt a Grand Canyonnál, egészen biztos soha ki nem törölhető emlékként ragadt meg az emlékezetében az élmény. Abban a pillanatban, mikor először rálát a kanyonra, a hirtelen rátörő látvány túlcsordul érzékei felfogó képességén, s sokan percekig nem tudnak megszólalni a "gyönyör" súlya alatt. Azt hiszem, ha nem éheztem volna meg egy idő után, akkor talán három hétig se szólaltam volna meg Koreában. De megéheztem, sokszor, Nővérem tanusíthatja. Be kell látni, hogy bár sok szép hely van Koreában, nem vetekedhet Arizona szurdokaival, vagy Új-Zéland hegységeivel. Nem a táj volt, ami ennyire varázsolt. A köszönő ajtó klassz, de azért nem ok a túlzott döbbenetre. Szédítő felnézni, mégsem a 65 emeletes épületekkel megszórt üzleti negyed képét nem tudtam feldolgozni. Seoul óriási mérete sem ok, pedig csak az 1-es metró vonalán van 77 állomás!
Egy civilizáció után legtöbbször ezek maradnam meg: az anyagi környezet, a techhika. Csodáljuk a piramosokat és kínai nagy falat, pedig ezek csak halovány lenyomatai a múltnak. Talán csak azért nem merünk mögéjük nézni, mert elképzelni sem tudjuk, milyen fantasztikus civilizációk alkották őket és - önmagunkhoz képest - milyen emberek. Igen. Az értetlenség ettől fagyasztotta meg ereimben a vért; ettől éreztem sokszor, hogy kiesem a testemből, mert ez nem valóság; az emberektől...pontosabban attól, hogyan lehetnek annyira emberiek...és még inkább: - emberként - miért oly idegen, újszerű ez nekem? Hogyan lehet be nem látható fogalom előttem az emberiesség e mélysége? Bárhogy próbálom felfogni, még mindig nem tudom.

Culture shock 2

...és mégis bekövezkezett. Hazatérni sem könnyű - mondták. Igazuk van. A magyarok szeretik azzal magyarázni pesszimizmusuk, irígységük, bizmatlanságuk (sajnos hosszú a lista), hogy az ország történelme miatt keseredett meg a nemzet. Azt gondolom, ha valaki azt állítja, hogy már a génjeinkben van, az elég siralmas. (Másrészt üljön vissza gimnázium első osztályba és nézze át az őskortól, milyen "gyorsan" épülnek be dolgok az emberi génállományba. 17 millió éve váltunk el a majmoktól, de még mindig 98%ig azonosak vagyunk.) Ha pedig nem örököljük, akkor "tanuljuk" ezeket a "képességeket", minek tekintetében 100 évre, ha kitekinthetük. Volt két világháborúnk, (mint Európában nagyjából mindenkinek,) és egy szovjet elnyomásunk, (ebben sem vagyunk egyedülállók.)

Korea sem volt álom hely az elmúlt száz évben: 1910-45-ig a Japán megszállás alatt felégették kultúrájuk (palotáik, kegytárgyaik, stb.) döntő részét. Több mint 5 millió embert vittek el munka táborokba, több mint 200 ezer nőt szexrabszolgának. (Lásd.) Japán II. világháborús vereségét követően se nagyon lélegezhettek fel. A 1950-től kezdődő háborúban közel 3 millió koreai vesztette életét, 80%-uk civilként. Az 1953-as fegyverszünet azóta sem rendeződött és immáron egy atom hatalom uralja Korea nagyobbik felét. Ötven éve dél csak szenvedve nézheti, hogy évről évre százezrek halnak éhen saját népükből, mostanra több mint 10 millió.

Most komolyan, minket ver a sors? A mi nemzetünk rogy térdre Trianon súlya alatt?
Szerintem nekik több okuk lenne szenvedő arccal a világra fogni minden bajuk; mégsem teszik. Vessenek bár meg, de szerintem ennek elismerése nem hazaszeretet kérdése. Nem attól leszünk egy nemzet, hogy a múlt fájdalmában, hanem attól, hogy a jövő ígéretében osztozunk!

A déli köztársaság négy állammal határos: a volt megszálló Japánnal, a néhai inváziós Oroszországgal és Kínával, végül saját árnyékával: Észak Koreával.
Mi lennénk "rossz" helyen? Utáljuk majd minden szomszédunk és csodálkozunk, hogy viszont utálnak? Sajnos a helyzet talán még ennél is rosszabb: hazánk fiai már egymást sem szeretik.

Mikor hazatértem után két nappal, Szolnokra tartva Kőbánya Kispestre érkeztem, akkor csapott belém villámként a sokk. Nem a késve érkező vonattól, nem a mocsoktól, nem a szegénységtől...az emberektől. Attól a gyűlölettől, ami ott szikrázott a szemükben, ahogy egymásra néztek...

(...persze nem mindenki, de sajnos egyre többen...)

Zoom out

Ahhoz, hogy megérthessük, miért is tart ott ez az ország, ahol, talán induljunk Coelho-san: "Where is Korea?"

Aki nem érti hirtelen, ne kérdőjelezze meg minden földrajz tudását, a térkép fejjel lefelé van - legalábbis a tanulthoz képest. Az érdekes az benne, hogy bár a déli kontinens lakói 'joggal' fordítják meg a tengelyeket, ez itt miért van így?

A magyarázat - szerintem - Észak és Dél Korea elmúlt ötven éves történelmében rejlik. Így ugyanis a "Demokratikus Dél" nem a "Kommunista Észak" alatt lóg, hanem felett áll. Csak semmi Freud-i gondolat, a hangsúly a felett-en van; hogy Dél Korea magasabban legyen azon a képzeletbeli ranglétrán. Le kell rögtön szögeznem, hogy mindössze egyetlen ilyen térképet láttam eddig. Bár a koreaiak imádják országuk és büszkék rá, nemzeti öntudatuk egyáltalában nem 'agresszív', távolról sem oly harsány, mint sok európai nemzeté.

A két Korea területe összesen Nagy Britanniával egyező méretű, míg csak Dél egyedül épp Magyarországnyi. A különbség az, hogy itt ugyanakkora területen 48 millió ember él. 2003-ban 22 millió főről adtak információt a nagyobb területű Észak Koreára vonatkozóan, de ez szinte biztos, hogy hazugág és legfeljebb 15 millió ember él már csak itt.

Diplomám egyik elméleti háttereként szolgál majd a innovációs központok új szemléletű csoportosítása, mely szerint nem országok, sokkal inkább a milliós városok összeolvadásából létrejövő metroplexumok hajtják a világ gazdaság motorját. Az USA észak-keleti part, Tokyo és Sanghai gyűrű után Seoul a negyedik legnépesebb ilyen konglomerátum, nem kevesebb mint 43.8 millió fővel (ebből Seoul maga 11 milliós.) A csoportosítást egyébként az éjszakai fénykibocsátás műholdas megfigyeléséval képezték, a kirajzolódó összefüggő területeket egy-egy ilyen központnak nyilvánítva.

Nem véletlenül hoztam elő fentebb Észak és Dél kérdését. Oka ennek a jelenlegi helyzet is, de még inkább egy olyan élményem, melynek megosztása talán legalkalmasabb mód arra, hogy képet adjak a koreai világszemléletről. Véleményem szerint nincs ugyanis az innovációnak erősebb hajtó motorja, mint a pozitív jövőkép. Mert hát, miért fejletszene az nap mint nap, aki nem hisz egy jobb világban?

A DMZ, azaz Demilitarizált Zóna, 280 km hosszan, a teljes félszigetet keresztül vágva választja el Észak- és Dél Koreát. A határtól mindkét irányban két-két kilométert jelentő terület élesen szeparája el őket, erről mérhetetlen mennyiségű szöges drót, aknamezők és persze katonák tízezrei gondoskodnak.

Érdekesség: Egy észak koreai menekült 1973-ban elmondta a délieknek, hogy egy alagút ásásban vett részt, ami a DMZ alatt húzódik, tehát az északi katonák határ mögé juttatását célozza. A hivatalosan 75-ben megkezdett keresés végül 78-ban hozott eredmény, ekkor találták meg a Seoultól alig több mint 50 kilométerre végződő alagutat, melyen akkor még dolgoztak, de nem jutottak még ki a föld alól. Számítások szerint egy óra alatt megközelítően 35000 katona nyomulhatott volna keresztül rajta, akkor már akadály nélkül a déli főváros felé. Az északiak úgy reagáltak, hogy "szenet bányásztak és eltévedtek." Négyszer, legalábbis ennyi alagutat találtak meg eddig, ám hírszerzői információk alapján ötven ilyen átjárót valószínűsítenek.

Talán kevesen tudják, hogy Észak Koreában egy milliós sorállomány van, tehát a népesség egyhuszada katona, az egyéb fegyveres testületekről nem is beszélve. Pár hetes - tragikus - szenzáció a robbantás, melyről mostanra teljesen bebizonyosodott, hogy nukleáris kísérleti teszt volt. Az "ellenség" - a kommunista rezsim, aki miatt tízezrek halnak éhen évente, tehát minden ellene hozott szankció ellenére mégis atom fegyverhez jutott, s bár nem akarja használni, mégis fenyegetőbb, mint tán valaha.
...és itt jön a hihetetlen rész, Dél Koreában az emberek még mindig bíznak az egyesülésben, sokuk szerint ez már közel van. Nem magyar módra: szavakkal; hanem tettekkel tesznek tanubizonyságot erről: egyre nő a határ melletti város (Freedom village), hogy majd egyfajta összekötő kapocs legyen. A képen a földgolyóba ágyazott két fél Koreát igyekeznek épp összetolni...így lesz egész a világ is.

Még megdöbbentőbb, milliárdokat költöttek erre a modern vasútállomásra - Dorasan Station, hogy itt fogadják majd az első, határt átlépő északiakat, illetve innen indulnak majd ők segíteni fenti honfitársaikon. Most a parkolókat alakítják ki.

A cél nélküli állomáson emberek dolgoznak, lehet jegyet venni és a hirdető táblán már a tervezett menetrend villog! Kész a műszaki tervrajz, hogyan vezetik majd tovább a síneket egészen Pyengyong-ig (Phenjan) kidolgozva, hol áll majd meg a szerelvény. Igen, ez hit a jövőben.


A Freedom bridge felrobbantott maradványai mellett bár ott a tehervonatok számára épített új híd, ám családok ezrei 50 éve nem tudnak SEMMIT északon ragadt rokonaikról, arról, hogy élnek vagy halnak-e egyáltalán. Ők azok, akik évről évre kijönnek ide és fohászkodva hagynak üzenetet elveszett szeretteiknek e bezárt kapun.
Nincs mit tenni, még a legérzéketlenebbek szíve is összeszorul itt, ahol ötven év után gyermeket rajzait találom a soha nem látott nagyszülőknek címezve, amint fogadkoznak, hogy jövőre még többször jönnek és még többet imátkoznak értük.

A Demilitarizált Zóna, ennyi kín és szenvedés után, lehetne a a szétszakadás és a megosztottság szörnyű szimbóluma, lehetne épp oly gyűlölt, mint a berlini fal ... mégsem az.

A senki földjén ugyanis a határok közé szorult 4000 lelkes Daesong lakóin kívül ötven éve nem járt ember. Ezen kívűl létezik még egy - a néhai Kelet Berlinhez hasonló - északi propaganda város is, Gijong, melybe nap mint nap szállítják bussal a "boldog ott élőket." Szóval a DMZ-ben nem terhelte, nem háborgatta a környezetet semmi és senki, így mára ott páratlan vad és növényvilág alakult ki. A természet ily módon való kivirágzása a koreaiak szemében épp ellentétesen, gyűlölet helyett, reményt szült. A megújuló biodiverzitás maga lett az egyesülés jelképe. Ma Koreában az egyesülés után e területet természet védelmi övezetként képzelik el, míg egy részét parkként - padokkal és kilátókkal - a közös Korea lakói látogathatnának. Így maradna az eljövendő nemzedékek békés együttélésének szimbóluma. Minden negatívum ellenére, egy ilyen - sokszor reménytelennek tetsző - helyzetben is megtalálni a pozitívumot ... ez szerintem csodálatra méltó képesség. Lenne mit tanulnunk.


Tegnap előtti hír, hogy Kim Jong Il végül visszaül a hatos tárgyalóasztalhoz. Szeritem ez is azt mutatja, annak ellenére, hogy mindez Kína ráhatására következett be, hogy a pozitív hozzáállás valahol meghozza az eredményét.

Inside trip

Mi ez? Szerintetek?

Az elmúlt egy hét eseményekben oly gazdagra sikeredett, hogy az esti hazaérést mindig gyors ágyba bújás követte, így a blogom frissítésére nem maradt idő. Ezt most egy pihenőnap beiktatásával igyekszem pótolni.

Ott hagytam abba, hogy a "Köszönő ajtó" igen nagy hatással volt rám. Mondhatnák páran, akik látták Kevin Warwick professzort a Frei dossziék egyikében, hogy ez már nem új történet. A Jövő intelligens technológiái óránkon mi is vetítjük ezt, ahol a cybertechnolgia egyik úttörője chippeket ültet karjába, ez alapján otthona azonosítja és köszönti őt. Hát igen, ez itt Koreában nincs...reméljük nem is lesz. A számzáras, köszönő ajtó nem attól innovatív, mert teljesen új, hanem épp azért, mert tömeges.

Hogy lehet innovatív, ami tömeges? Az innováció fogalma az én gondolat menetemben nem csak a technika fizikai megvalósításában nyújtott újítás, hanem a felhasználás koncepciója is hozhatja azt a bizonyos pluszt.

A köszönő ajtó itt, egy egyszerű bérházban megtalálható, mondhatnám benne van az alap felszereltségben. Na ez szerintem innovatív.

Kaputelefon Samsung módra. Nyugat-Európában már láthatunk ilyet viszonylag sok helyen, akár csak itt. Ami nekem nagyon tetszik rajta, hogy "kellemetlenkedő illető" esetén közvetlen gombbal hívhatjuk a porta szolgálatot (ha van).
Gondolkodtatok már azon, hogy vészhelyzetben képesek lesztek-e tárcsázni a segélykérőt? Egy kézsérülés vagy áramütés után elég nehéz lehet tárcsázni. Hmm..hát akkor tegyünk közvetlen "Emergency" gombot a jobb felső sarokba - mondták a koreaiak. A maradék funkcióról nem tudok nyilatkozni, mert koreaiul írták rá. A legfontosabb gombokat egyébként a helyi "külföldi segítő szolgálat" - itt ilyen is van - cimkézte fel.

Be illuminated

Aki tanult ergonómiát, belsőépítészetet, vagy csak ült félsötét szobában, az tudja, hogy a helyi megvilágításnál nincs jobb szemvédő dolog. A koreai tervezők átélték valamelyiket a háromból, legalábbis a kapcsolók erről árulkodnak: minimum négy-, de inkább hatossával pakolják őket.

A designos lámpa testek mellett helyet kapnak a spot izzók és az álfal mögé rejtett - hangulat világításhoz is tökéletes - fénycsövek is.

A belépéskor automatikusan felkapcsolódó mozgásérzékelős lámpáról nem is beszélek...

Persze a koreaiak ha csak tehetik a természetes napfényt használják ki; e lakás külső falának pl 60%-a ablak. Kicsit meglepő: az ablak márkája, ahogy látjátok, LG. (Erről egy későbbi bejegyzésben írok.)

Ablak -> szellőztetés -> Légkondi

Megint csak Samsung. Plafonba építve: nincs teret foglaló test, kiálló cső, desing bontó hatás. Sőt, így sokkal kevesebb por rakódik le a berendezésen belül, ami mondanom se kell sokkal egészségesebb, hisz nem a poros levegőt keringeti, ami ugye az asztma egyik legfőbb okozója.

Ha már asztma: az épp emiatt hazánkban egyre inkább teret vesztő padló fűtés itt elég elterjedt. Ebben a lakásban is az van. A könnyű javíthatóság és a meleg burkoló szalagpadló kedvéért álpadlóval megoldva. Bevallom én még nem hallottal ilyenről három félévnyi építészet ide v. oda.

Természetesen a nagyszobában is megvannak a hangfal kimenetek a házimozi rendszerhez.

Where women rule

Bevallom, csak a felnyitás után jöttem rá, hogy ez nem egy elfuserált (fejre állított) szappantartó.

Életem során láttam már pár zárat, kallantyút, reteszt, stb., de ez új.
Ha a képen látható kis pöcköt benyomja az ember, akkor zár, ám csak kívülről, így az embernek elég kifelé jövet lenyomni a kilincset, az ajtó nyílik. Azt hiszem nem csak hasznos, de talán a legesztétikusabb megoldás.

Egy másik kis kütyü a konyhából.
Semmi extra. Rádió plusz telefon egyben a felső polcsor aljára szerelve. Apró, de hasznos ötlet.

Szembesültetek már valaha azzal, hogy nem tudjátok egyszerre tartani a microhullámú sütőt és bedugni a konnektorba, majd becsúsztatni a helyére?

Hát húzzátok ki a polcot alatta!

Nincs kedvetek kihúzni, de kíváncsiak vagytok, nem esett-e mögé valami? Nézdétek meg a hátul lévő tükörben!

A szagelszívót mindenki ismeri, de hogyan kapcsoljuk be gombok és kapcsolók nélkül?


A kulcsszó megint: kihúzzuk.

A szívás beindul, a lámpa felkapcsol...egyszerű, nem?

Említettem már? Nővérem nagy csalódásként élte meg, hogy a szekrénybe rejtett fridzsiderre nem tehette ki a jó kis hűtőmágneseit? Koreában erre is adtak megoldást. Az ajtó ugyanis mágneses, pontosabban mágnesezhető.

Itt az étel kiszállítást vállaló cégek nem cetliket tömködnek a postaládádba, hanem az ajtódra teszik a menüt kívülről; míg belül Te teheted ki a kedvenc képed, vagy épp a jegyzetfüzeted.

Mi az ami Magyarországon

• magasan van;
• ha szükség van rá, már nincs világítás;
• és egyébként roppant csúnya, kiálló szürke doboza van?

Igen, ez a biztosíték doboz. Nem egyszer kaptam agylobot Pesten, 4 méteres belmagasság mellett, hogy vaksötétben széken állva kell seprűvel felkapcsolni. Itt ez sem így van.

Következzen hát végül a megfejtés azoknak, akik végig olvasták e bejegyzést:

Az 160 magasan elhelyezett kis keret mögött lapulnak a biztosítékok és a gyárilag adott tojásos kép is cserélhető, így kedvünk szerint díszíthetjük a szobát.

Utóirat: Mire tippeltetek, hány négyzetmétert barangoltunk be?
- A tökéletes tippelők egy 56 négyetméteres lakásban ismerkedhettek meg mindezen érdekességekkel.

the begining

...és íme!

Mikor 2006. október 16-án elindultam Koreába, még azzal a meggyőződéssel ültem gépre, hogy nem fogok blogot írni. Egyrészt, mert három hetet töltök kint; másrészt, mert Nővérem úgyis ír itteni életéről, biztos belesző engem is. :)

Aztán kiszálltam Seoul Incheon repterén és hullámokban bombázott az érzés, hogy "Te jó ég, mennyire más világ ez."

A Society of Sensation hite szerint csak azt hihetjük el, hogy létezik, amit magunk láttunk, magunk tapasztaltunk. Hát most már elhiszem, hogy Korea van, méghozzá nem is akármilyen.

Mire elértünk egy óra alatt a lakásunkra, már azon méláztam, csak ki kellene írni ezt magamból, mert hát Nővéremnek hiába ujjongok, ő már látta mindezt, három hónapos előnye van velem szemben az élmények feldolgozásában.

Akkor már csak az a kérdés, hogy írjam meg. Még mindig ott a "probléma", hogy ő úgyis blogolja 'Journey diary'-ként, méghozzá remek stílusban. Itt ragadnám meg az alkalmat, akit érdekel, hol jártunk, mit néztünk, stb. az nézzen el ide:
http://sunnywalk64.blogspot.com/

A diploma témám (most úgy gondolom) a technikai innovációk menedzselése és megtérülése lesz. Ebben ugy Korea Japánnal versenyezve élen áll.

Szóval ott tartottam, hogy épp blogíró nézőpontot keresve megérkeztünk a lakáshoz. Ekkor az ajtóhoz érve meglepve láttam, hogy Nővérem nem készít kulcsot. Nincs kártya és ujjlenyomat olvasó se.
Végül a titkot és a számkombinációs táblát egyszerre felfedve felrántotta a zár tetejét, mely úgy nyílt szét, mint korunk menő telefonjai. Beütötte a kódot és az ajtó kinyílt és... még egy dolgok történt, ami után már pontosan tudtam, miről fogok írni.
A zár üdvözölte a haza érkezőket.

A témám a koreai innováció lesz, nincs kétség.