Sorry, I'm late, I was shocked

Kerek három hete, hogy hazaértem Koreából és bizony egy sort sem írtam, pedig van egy listám a témákról, amit még szeretnék megosztani az ide látogatókkal.

Culture shock

Amire sokan készítettek lelkiekben, mennyire sokkoló lesz kiérkezni egy idegen kultúrába, nem következett be. Az idegen országba érkezők gyakran a kulturális különbségek miatt idegenül érzik magukat az új környezetben. Bár páran attól "esnek kétségbe", hogy más arcokat látnak, az a vártnál hamarabb megszokható. Sokszor inkább olyan jelentéktelennek tűnő dolgok vezetnek ehhez, mint a földön ülés/alvás, az eltérő ételek, a nagyobb távolságok vagy a lassabb életritmus. Ezek miatt az érkezők egyfajta viszolygást éreznek mindennapi létük során, s van, aki le sem tudja ezt küzdeni. Nekem nem volt ilyen problémám.

Enthralling civilization

Ha van negatív, akkor pozitív sokk is. Annak, aki valaha járt a Grand Canyonnál, egészen biztos soha ki nem törölhető emlékként ragadt meg az emlékezetében az élmény. Abban a pillanatban, mikor először rálát a kanyonra, a hirtelen rátörő látvány túlcsordul érzékei felfogó képességén, s sokan percekig nem tudnak megszólalni a "gyönyör" súlya alatt. Azt hiszem, ha nem éheztem volna meg egy idő után, akkor talán három hétig se szólaltam volna meg Koreában. De megéheztem, sokszor, Nővérem tanusíthatja. Be kell látni, hogy bár sok szép hely van Koreában, nem vetekedhet Arizona szurdokaival, vagy Új-Zéland hegységeivel. Nem a táj volt, ami ennyire varázsolt. A köszönő ajtó klassz, de azért nem ok a túlzott döbbenetre. Szédítő felnézni, mégsem a 65 emeletes épületekkel megszórt üzleti negyed képét nem tudtam feldolgozni. Seoul óriási mérete sem ok, pedig csak az 1-es metró vonalán van 77 állomás!
Egy civilizáció után legtöbbször ezek maradnam meg: az anyagi környezet, a techhika. Csodáljuk a piramosokat és kínai nagy falat, pedig ezek csak halovány lenyomatai a múltnak. Talán csak azért nem merünk mögéjük nézni, mert elképzelni sem tudjuk, milyen fantasztikus civilizációk alkották őket és - önmagunkhoz képest - milyen emberek. Igen. Az értetlenség ettől fagyasztotta meg ereimben a vért; ettől éreztem sokszor, hogy kiesem a testemből, mert ez nem valóság; az emberektől...pontosabban attól, hogyan lehetnek annyira emberiek...és még inkább: - emberként - miért oly idegen, újszerű ez nekem? Hogyan lehet be nem látható fogalom előttem az emberiesség e mélysége? Bárhogy próbálom felfogni, még mindig nem tudom.

Culture shock 2

...és mégis bekövezkezett. Hazatérni sem könnyű - mondták. Igazuk van. A magyarok szeretik azzal magyarázni pesszimizmusuk, irígységük, bizmatlanságuk (sajnos hosszú a lista), hogy az ország történelme miatt keseredett meg a nemzet. Azt gondolom, ha valaki azt állítja, hogy már a génjeinkben van, az elég siralmas. (Másrészt üljön vissza gimnázium első osztályba és nézze át az őskortól, milyen "gyorsan" épülnek be dolgok az emberi génállományba. 17 millió éve váltunk el a majmoktól, de még mindig 98%ig azonosak vagyunk.) Ha pedig nem örököljük, akkor "tanuljuk" ezeket a "képességeket", minek tekintetében 100 évre, ha kitekinthetük. Volt két világháborúnk, (mint Európában nagyjából mindenkinek,) és egy szovjet elnyomásunk, (ebben sem vagyunk egyedülállók.)

Korea sem volt álom hely az elmúlt száz évben: 1910-45-ig a Japán megszállás alatt felégették kultúrájuk (palotáik, kegytárgyaik, stb.) döntő részét. Több mint 5 millió embert vittek el munka táborokba, több mint 200 ezer nőt szexrabszolgának. (Lásd.) Japán II. világháborús vereségét követően se nagyon lélegezhettek fel. A 1950-től kezdődő háborúban közel 3 millió koreai vesztette életét, 80%-uk civilként. Az 1953-as fegyverszünet azóta sem rendeződött és immáron egy atom hatalom uralja Korea nagyobbik felét. Ötven éve dél csak szenvedve nézheti, hogy évről évre százezrek halnak éhen saját népükből, mostanra több mint 10 millió.

Most komolyan, minket ver a sors? A mi nemzetünk rogy térdre Trianon súlya alatt?
Szerintem nekik több okuk lenne szenvedő arccal a világra fogni minden bajuk; mégsem teszik. Vessenek bár meg, de szerintem ennek elismerése nem hazaszeretet kérdése. Nem attól leszünk egy nemzet, hogy a múlt fájdalmában, hanem attól, hogy a jövő ígéretében osztozunk!

A déli köztársaság négy állammal határos: a volt megszálló Japánnal, a néhai inváziós Oroszországgal és Kínával, végül saját árnyékával: Észak Koreával.
Mi lennénk "rossz" helyen? Utáljuk majd minden szomszédunk és csodálkozunk, hogy viszont utálnak? Sajnos a helyzet talán még ennél is rosszabb: hazánk fiai már egymást sem szeretik.

Mikor hazatértem után két nappal, Szolnokra tartva Kőbánya Kispestre érkeztem, akkor csapott belém villámként a sokk. Nem a késve érkező vonattól, nem a mocsoktól, nem a szegénységtől...az emberektől. Attól a gyűlölettől, ami ott szikrázott a szemükben, ahogy egymásra néztek...

(...persze nem mindenki, de sajnos egyre többen...)